Untat várni, elmúlni csiszolatlan
rozsdállva és nem munkában ragyogni!
Csak lenni: még nem élet. Ezer élet
együtt se volna sok, és hogy fogy ez
az egy is; pedig minden óra, mellyel
a nagy csöndet megrabolom, valami
új hír hozója; s szégyen volna néhány
napért raktáron óvni magamat
s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő
csillag, az emberész minden határán
túlra követni vágyik a tudást./A.L. Tennyson/
Azért választottam ezt az idézetet, mert elég jól összefoglalja a világról, a benne való létezésről és önmagamról szóló gondolataimat, alapvető életfilozófiámat.
Meg azért is, mivel rajongok a versekért, a szavakba, ritmusokba öntött mondatokért. Egészen jó kezdetnek tűnik egy személyes életfilozófiáról szóló weboldalon.
Hiszek a szavak varázserejében.
Egész életemet meghatározza ez a szerelem. Mint minden nagy szerelem az életemben, ez is küzdelmes, nehéz, sok tanulással, tapasztalással, csalódással, fájdalommal és örömmel gazdagon fűszerezett kapcsolat. Hiszem, hogy szavainkkal kapukat nyitnunk ki vagy zárunk be önmagunk belső tájai, a külvilág és egymás felé. Nagyrészt a szavakon keresztül ismerjük meg önmagunkat, a világot, egymást. Szavakkal képesek vagyunk érzékien, lágyan simogatni, érinteni, felemelni, elringatni. Felkorbácsolni és lecsendesíteni, felizzítani és megfagyasztani.
Hiszek a fejlődésben, az előre és felfelé vezető útban, amit az életünk során bejárunk.
Ezt a felfelé vezető utat nem egyenesnek, sokkal inkább egy spirálnak látom, ahol időről időre megjárjuk ugyanazokat a helyeket, némileg magasabb szinteken, más tudatállapotban. (lásd Spiráldinamika. Wilberi létra modell) Életem egyik meghatározó alapelve ez a hit. Ugyanerről a tőről fakad az élethosszig tartó tanulás eszméje, amit szintén magaménak vallok.
Hiszek abban, hogy mindenkiben számtalan kibontakozásra váró tehetség, végtelen lehetőség rejlik.
Ezzel kapcsolatban van egy jó és egy rossz hírem:
- Jó hír: Mindenki képes ezekre rátalálni önmagában és a világban
- Rossz hír: A körülmények soha nem lesznek tökéletesen megfelelőek az induláshoz
A várakozás, a tétlenség, a tehetetlenség érzése képes megölni a vágyakat, az álmokat, a reményeket. Az esetek többségében hazugságnak, vagy jobb esetben tévedésnek érzem azt a gondolatot, miszerint “A remény hal meg utoljára”. Mert néha meg sem születik, vagy az első gyermekbetegségeket nem éli túl.
Viszont számtalan újjászületés történik. új formában, új helyen jön szembe életünk folyamán mindaz, ami mellett talán egyszer már elmentünk.
Hiszek a változásban, a változás szükségszerűségében, pozitív irányában.
Panta Rhei. Minden folyik, minden változik. Az emberiség történelme során soha nem volt még igaz ennyire ez a mondás. Ami még nehezebbé teszi, hogy a változás szinte pillanatról pillanatra következik be, ráadásul egyre gyorsul. Szinte lehetetlen fix pontokat találni. Folyamatos mozgásra, haladásra ösztökél minket ez a kor, az állandóság teljes hiánya.
Talán ezért fáradunk ki időről időre, ezért a hajszoltság, az “űzött vad”, a “nincs időm semmire, legfőképpen önmagamra” érzése.
Jelenleg éppen újra tanuljuk a világot, a benne való létezést. Sokan éppen az Új Világ szülőcsatornájában vagyunk, annak minden fájdalmával, nehézségével, veszélyével együtt. Azok az események, pofonok, amik a padlóra küldenek, önmagunkba zárnak, egyfajta kényszerpihenőnek tekinthetők. Az akadályok, amikben pofára esünk, garantálják a vízszintes helyzetbe kerülésünket. A jó hír, hogy mindez értelmet ad sötét életszakaszainknak, a fájdalmas, arccal történő földön landolásnak. És erőt a továbbhaladáshoz.
Hiszek az ész és a szív, az értelem és az érzelem együttműködésében, összekapcsolódásában.
Vajon miért szakadtunk ebben is két pártra? Ez a dualitás, a vagy-vagy nézőpont annyi más helyen köszön vissza életünk során. A magam részéről nem kívánok választani, a “vagy” szócskát helyettesítem az “is”-sel. A teljességhez mindkettőre szükségünk van. Egészen új távlatok nyílnak, kerekebb lesz a világ, ha megengedem magamnak az ész és a szív, az értelem és az érzelem integrációját.
És ha Tennyson Ulessys-ével indítottam, zárásként had idézzem ugyanezen vers záró sorait.
Sok titok van még; és bár nem vagyunk
az az erő, mely egykor eget és
földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;
sors és idő gyengíthetett, de hős
szívünk együtt ver s kemény hite, hogy
küzd, keres, talál s nem hagyja magát.
Ha visszatérnél saját életed kérdéseihez, nézz be a Blogba, vagy böngéssz az Olvasósarok könyvei között.
Amennyiben személyesen szeretnél kérdezni vagy beszélni velem, a Kapcsolat oldalon válogathatsz a lehetőségek közül.